2016. január 24., vasárnap

9.

Halihó, kedves Mindenki!
Egy kicsit megkésve bár, de itt is van az újabb rész. Ne haragudjatok a gondatlanságunk miatt, hiszen mindketten mozgalmas heteket tudhatunk magunk mögött! Köszönjük szépen a kommenteket, a feliratkozókat és az oldalmegjelenítéseket! Fantasztikusak vagytok! Reméljük ez a rész is elnyeri a tetszéseteket!
Millió meg egy puszi Nektek!
Szaszi és Juliet









Ha a padlóra passzíroznak, ha átgyalogolnak rajtad, ha úgy érzed ennél szánalmasabb már nem is lehetnél. Na akkor jön el a pillanat, hogy ráeszmélsz a dolgok valódi miértjére, mert Isten nem pakol mindenkire egyforma terheket. Az igazi harcosok nagy terhet cipelnek, mert ők ezt elbírják viselni, megküzdenek vele. Hiszen ki ne viselne el pár rossz dolgot, egy nagyobb jó érdekében? Persze ezt így utólag könnyebben átlehet látni, mert az ember tudja mi következik és az a bizonyos addig tartja benne a lelket. Viszont van egy másik helyzet is amikor az adott személy mindezek ellenére, kilátástalan rettegésbe zuhan. Lesüllyed a félelmek, kételyek bugyraiba és kínok kínjával tapasztalja az elhagyatottság, céltalanság és önmarcangolás igazán lesújtó élményét. Ezt az állapotot a szakirodalom depresszióként említ, tünetei az étvágytalanság, a folytonos szótlanság és a hirtelen hangulat ingadozás. Hát igen, ebbe keveredtem én.
Viszont amikor aznap belépett s kórterem ajtaján, olyan földöntúli öröm lett rajtam úrrá, amilyet nagyon ritkán tapasztal az ember. Az arcvonásai fájdalmat, megbánást és aggodalmat tükröztek, szemei öröm helyett, csak fátylas képet tükröztek.  Én mégis oly boldog voltam, mert itt volt mellettem.
- Szia - köszöntöttem halkan, majd válaszát meg sem várva kezdtem neki magyarázni. - Marco, kérlek ne haragudj! Ostoba voltam és gyerekes, nem kellett volna a saját hibám miatt téged okolnom. Kérlek bocsáss meg! - szemeimet szúrták a kitörni készülő könnyeim, melyeket én minden erőmmel próbáltam visszatartani.
- Én nem haragszom. Itt én vagyok a hibás, ne ostorozd magad - szólt, hangja nyugodtan csengett ezáltal az én háborgó lelkemet is csitította. A focista ajkain halovány vigyor játszott. Határozottan jól esett a jelenléte. - Hogy vagy? - tudakolta.
- Igazából nem tudom - feleltem miközben kezeimmel a paplanom szélét gyűrtem össze. Zokogni akartam, de nem lehetett előtte nem. Hiszen nem szeretném, ha megtudna a pár órával ezelőtti incidensről bármit is. Ő egy világhírű sportoló, van éppen elég gondja nélkülem is. Kínomban a szám szélét kezdem harapdálni.  Pár perc hallgatás után megtörtem a csendet.
- Veled minden rendben? - néztem a dortmundi szemébe, miközben szemem sarkából akaratlanul is megszökött egy kósza könnycsepp. A milliméternyi sós folyadék végigszántotta arcomat, majd államról a fehér kórházi takarómra csöppent.
- Hát persze - felelte, majd leült mellém az ágyra. Egyik ujjával letörölte az újabb könnycseppet a szemem sarkából. - Miért sírsz? - kérdezte aggodalmasan. Fájt látni azt a féltő tekintetet, az aggódást és a törődést a tekintetében. Nem akart, hogy érezzen irántam valamit. Ő nem érdemel több szenvedést, mellettem pedig csak ez várna rá. Elég végignéznie rajtom, hogy tudja mennyire hasznavehetetlen vagyok. Ő viszont mégis itt van ebben a piszkos kis kórházi szobában. Velem.



 - Marco -
A kanapámon heverek és épp édesanyámmal beszélek telefonon.
- Jól leszek. Nem, nem Anyu, már nem vezetek jogsi nélkül. Én is szeretlek. Majd beszélünk - dobom le az üveg dohányzó asztalra a készüléket és az oldalamra fordulva gondolkodtam. Ha anyukám tudna a balesetről már rég itt lenne mellettem és kioktatna. Vagy még rosszabb: csalódott és szomorú arccal mély hallgatásba merülne. Ez eddig kétszer fordult elő: mikor először ültem autóba jogosítvány nélkül, s mikor összevesztem az édesapámmal. Ez egy hosszú történet és még nincs itt az ideje.
Már az alvás határán állok, mikor megszólal a mobilom. Sóhajtva felülök és beleszólok.
- Hallo?
- Szevasz, te csirke. Jó lenne, ha idetolnád a képed a kórházba, mert Lisie rosszul van - mondja Juliet idegesen hangon. Egyből felpattanok és lerakom a hívást. A lábamra cipőt húzok, magamhoz veszem a kocsi kulcsot és sietősen bepattanok a járműbe. Idegesen túrok bele szőke hajamba, és egy nagyot ütök a kormányba. Mi történhetett vele? Megsérült? Eltört valamije? Nem törődve a sebesség korlátozással hajtom az autót, hogy minél előbb Nála lehessek. 
A kórháznál leparkolok és befutok az épületbe, a recepción már Juli mászkál idegesen fel - alá.
- Mi történt? - állok meg előtte,s látom rajta, hogy sírt. 
- Öngyilkos akart lenni - suttogja összetörten. Csak állok egy helyben, s próbálom feldolgozni a hallottakat. Véget akart vetni az életének. Ennyire felelőtlen? Nem gondolt rám?! Vagy ha rám nem is a családjára, barátaira?
- Hogy? - ennyit bírok csak kinyögni a döbbenettől. 
- Kirántotta a kanült és már csak arra mentem be, hogy egy vértócsa van az ágya mellett - tör ki belőle a zokogás. Sose tudtam jól kezelni az embereket, de most csak átöleltem és bíztattam. Pár másodpercig engedte ölelni magát, de ellökött utána.
- Azért, mert van pénzed és hírneved, nem ugrok a nyakadba. Tiszta szívemből gyűlöllek, amiért ide jutattad őt. De tudom, hogy még nagy szüksége lesz rád - sóhajtott fel gondterhelten. - Most nincs nála bent senki. Menj csak - intett a kórterme felé, én pedig bólintottam és az ajtó felé indultam. Bizonytalanul nyitottam be, és észrevettem a fekete haja alól félénkén felpillantó gyönyörű lányt. Szemei mintha kissé felcsillantak volna, hogy meglátott, de betudtam annak, hogy biztos képzelődök.
- Szia - hangja halk volt, de mégis betöltötte az üres kórtermet. - Marco, kérlek ne haragudj! Ostoba voltam és gyerekes, nem kellett volna a saját hibám miatt, téged okolnom. Kérlek bocsáss meg! - kérlelt. Kissé döbbenten néztem rá, nem hittem volna, hogy egyszer ő fog tőlem bocsánatot kérni.
- Én nem haragszom. Itt én vagyok a hibás, ne ostorozd magad - mosolyogtam rá halványan. - Nem kéne egyikünknek se - tettem hozzá gyorsan. Bele egyezően felsóhajtott és egy kis vigyorral ajándékozott meg engem. - Hogy vagy?
- Igazából nem tudom - piszkálta idegesen a takarója szélét és közben az ajkát rágcsálta. Erre nem tudtam, hogy mit feleljek, inkább a hallgatást választottam. Azonban pár perc múltán meghallottam Anna törékeny hangját.
- Veled minden rendben? - érdeklődött, miközben a szeméből kiszökött egy apróka könny.  
- Hát persze - nyúltam oda a gyönyörű arcához és töröltem le az újabb cseppeket, miközben átültem az ágyára. - Miért sírsz? - őszintén aggódtam érte, mert tudtam, hogy akármilyen erősnek is mutatja magát, de belül összetört.
 Pár percig habozott, majd a szemembe nézve felelt. 


7 megjegyzés:

  1. Sziasztook :D
    Először is CSIRKEEEEE tényleg az, meg ebihal :D :D
    Na de a lényeg, hogy nagyon ügyesek voltatok, szerettem ezt a részt is!
    Az érzelmek is teljesen átjöttek mind a két fél részéről, és ez tök jó :)
    Várom már a folytatást, puszii ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Ismét elmondom sokadszorra, hogy nem bántjuk Marcot.
      Köszönjük, örülünk, hogy tetszett!
      Köszi a kommentet! :*

      Törlés
  2. sziasztok! imádom a sztorit, meg azt is ahogy írtok! :) de egy dolgot nem értek, miért ilyen lassúak a részek :( persze én megértem, csak az a baj, hogy olvasom a részt, és egyszer csak azt látom hogy vége nincs több, majd csak legközelebb!
    De ügyesek vagytok, és csak így tovább! Várom a következő részt! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nem akarjuk elsietni a dolgokat, minden a maga idejében lép be a történetbe.
      Köszönjük, örülünk, hogy tetszett!
      Köszi a kommentet! :*

      Törlés
  3. Sziasztok!
    Fenomenális rész volt!
    Imádtam!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülünk, hogy tetszett!
      Köszönjük a kommentet! <3

      Törlés
    2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

      Törlés