8.

Sziasztok!
Itt is lenne a nyolcadik rész, ami sorsfordítónak ígérkezik.
 Nagyon szépen köszönjük a több, mint 1600 kattintást és a 7 feliratkozót! 
Boldog Újévet kívánunk és szeretünk Titeket!
Juliet és Szaszi








 - Marco - 

 Mióta bent jártam Annalise- nél eltelt két hét. Nem telt el úgy nap, hogy nem folytattam volna le a fejemben a beszélgetést és ne idéztem fel azt a könnyáztatta arcot. Akkor nem tehettem mást, mint eljöttem, hadd eméssze a hallottakat, de ma már nem cselekednék így.
Az elmúlt tizennégy napon mindig érdeklődtem az állapota felől és örömmel hallottam, hogy elkezdhette a gyógytornát. Tudom, hogy már a lábait nem tudják helyrehozni, de azért ez a dolog adhat neki egy plusz löketet, hogy van miért élni. Velem is nem egyszer volt olyan, hogy azt mondták, hogy ,, Nem térhetsz vissza. " , de én itt vagyok és felálltam, haladok a célom felé.
A napok nem csak a megkönnyebbülést hozták el nekem, ha nem a szezon végét is. Ma tartotta a csapat az utolsó edzését, s holnap játsszuk a szezon utolsó mérkőzését is. A bajnokság hatodik helyén állunk, így ( sajnos )  az Európa Ligában játszhattunk a következő kiírásban. Nem úgy sikerült ez az idény, ahogy vártunk, de a következőben megpróbálunk minden tőlünk telhetőt tenni, hogy mi legyünk a legjobbak.
Az utcáról hallom a két duda szót, ami azt jelenti, hogy itt van értem a csapattársam; Aubameyang. Nagyon jó barátok vagyunk, így ő is tudja, hogy mi történt. Fekete sportautójából hangosan szól az általa kedvelt zene. A házkulcsom zsebre vágom és bepattanok mellé a gépjárműbe. Az féloldalas öleléssel üdvözlöm és utána ő egyből beszélni kezd. Nagyon sokat tud beszélni. Fociról , magáról, családjáról, magáról, Fifáról, magáról.
Szépen, lassan megérkeztünk az edzőközponthoz, majd miután kiszálltunk az autóból a fotó cellás ajtó felé vettük az irányt.
- Hogy van Anna?
- Elkezdhette a gyógytornákat, de eddig még semmi javulás - szomorú mosollyal néztem rá.
- Legalább küzd a céljáért, s nem önmagát bántja - mondta vigasztalóan, de ez a háttérben cseppet se volt úgy.
Az tréning előtt átöltöztünk, majd kisétáltunk a pályára. A frissen vágott fű illata megcsapta az orrom, így még nagyobb kedvvel vágtam neki az edzésnek.
Mikor végeztünk kissé jobb kedvvel baktattunk a gépjármű felé. Megkértem Aubát, hogy várjon meg engem egy pillanatra, míg megkérdezem Lisie állapotát. Ő jó baráthoz méltóan szívesen megtette, így nem sokkal később már ott álltunk a Klein család háza előtt. Lassú, megfontolt léptekkel mentem az ajtóig, ahol megnyomtam a csengőt és vártam. Nem sokkal később Martha barnás ősz haját véltem felfedezni.
- Jó napot! Nem zavarnék sokáig, csak azt szeretném megkérdezni, hogy Annalise hogy van? - az arcát kémlelve megállapítottam, hogy az elmúlt hetekben, mintha több élet költözött volna beléje.
- Ahogy eddig. Rendszeresen jár tornára, de még semmi változás. Lassan, de biztosan halad - apró mosollyal az arcán nyilatkozott, majd nem sokkal később távoztam is.




Annalise

Tizennégy nap telt el az állapotom, pedig még mindig változatlan. Hiába a gyógytorna, hiába az akarat, erő, itt már csak a csoda segíthet. Olyan érzésem van, mintha az énem egy darabját kiragadták volna belőlem. Fél ember lettem, mert se álmaim, se céljaim nincsenek. Egyszerűen csak itt vagyok, bezárva egy szobába, annak érdekében, hogy "minél előbb felépüljek". Holott mindenki tudja jól: én örökre egy nyomorék maradok. S azt biztosan tudom, senkinek nincs szüksége egy olyan lányra aki lábra sem tud állni. Még munkám sem lesz, hiszen egész eddig a tánc volt az, amiből megéltem. Sőt ,így még az egyetemet sem tudom befejezni, mivel a tánc- és dráma szakon tanultam. Az agyamba egyre csak áramlott a sok negatív gondolat, miközben én elsüppedtem a depresszió, az önsajnálat és a semmittevés keserű tengerében. Persze amikor a kishúgom vagy a szüleim érkeztek hozzám látogatóba igyekeztem vidámnak látszani, mert nem akartam őket is tönkretenni a viselkedésemmel. Igazából a három legjobb barátom közül is csak Max tudja igazán, mennyire össze vagyok zuhanva lelkileg, mert neki elmondtam. Bár valószínűnek tartom, hogy Juliet is észrevette rajtam a dolgokat. Még mindig csak a sok szomorú gondolat kavargott a fejemben, miközben ujjhegyeimmel a karomba helyezett kanült piszkálgattam. Milyen egyszerű is lenne, ha már senkinek nem kéne azon törnie a fejét, hogy mi lesz velem. A halál békés lehet, gondoktól és fájdalomtól mentes. A szüleimnek is jobb lenne, ha elmennék, hiszen csak teher vagyok a számukra. Egyszerűen megnehezítem az életüket.
Reszkető ujjakkal fogtam meg a csuklómba szúrt kanült, majd egy hirtelen mozdulattal kitéptem onnan. A vérem patakként folyt végig a tenyeremen, az ujjbegyeimről pedig a padlóra csöppent, és egy skarlát vörös tócsát alkotott. Éreztem,hogy a fájdalom bizsergető néhol még égető, de egyben megnyugtató hatását  a testemen. Mosolyogtam, mert boldog voltam, hogy nem kell többé megkeserítenem a szeretteim életét.  A látásom homályosodni kezdett, de én még mindig felhőtlenül vidám voltam. Mindjárt lezárul ez az egész - gondoltam.  Ám ekkor kinyílt a kórterem ajtaja és  Juliet lépett be a szobába. Amikor megpillantotta a vértócsát azonnal elfehéredett, és irdatlan gyorsasággal szaladt ki a helyiségből.
- Orvost, orvost! - üvöltötte torkaszakadtából.