2015. december 21., hétfő

7.

 - Marco -

Másnap reggel Mariot vittem ki a reptérre, mert utazott vissza Münchenbe. Nem nyújtottunk hosszúra a búcsúzást, mert pár forduló múlva vége a bajnokságnak és mehettünk a jól megérdemelt nyaralásra. - Sajnálom, hogy ez a hétvége nem úgy sikerült, ahogy vártuk. - mondtam neki kissé lehajtva a fejem. Ő felejteni jött ide, de ,, belerángattam " ebbe az egészbe. 
- Nem haragszom, sőt még szurkolok, hogy összejöjjön Annával a dolog. - öleltük meg egymást fiúsan, de utána egyből indulni a kellett, hogy ne hogy lekésse a gépet. Kissé jobb kedvvel intettem le egy taxit a reptér elől és bediktáltam neki a kórház címét. Végig néztem magamon; egy fekete nadrág és egy póló volt rajtam az elmaradhatatlan Nike cipőmmel. Így teljesen elfogadható a kinézetem. 
Az autó hamar ott volt és miután ki is fizettem, indulhattam be az épületbe. A recepción nem is kellett útbaigazítást kérnem, mert megpillantottam Annalise szüleit. Megviseltnek tűnnek. amit nem csodálok. Lassan odaérek hozzájuk, ők nem vesznek észre.
- Jó napot. Hogy van Lis? - állok meg mellettük.
- Szia. Az állapota változatlan, de az orvos hívatott ide bennünket. Azt mondta, fontos dolgot akar közölni - én csak bólintottam Martha szavaira. Remélem nincs semmi komoly baja, mert azt nem tudnám megbocsátani magamnak. A percek gyorsan tellenek, mikor észrevesszük Annalise kezelőorvosát. Mindhárman felpattanunk és a doktor úr elé siettünk. Köszönünk neki, de ő csak mély levegőt vesz és belekezd:
- A lányuk sérülései szépen gyógyulnak, de van itt egy gond, egy hatalmas gond. Akárhány vizsgálatot végeztünk el a hölgy lábán az mindvégig érzéketlen maradt. A gyógytornász talán tud rajta segíteni, de nem száz százalék. A döntés az Önök kezében van - mondta, majd mintha semmi se történt volna. Minket lesokkoltak szavai. Martha és William a könnyeiket törölgetik, én pedig ökölbe szorítom a kezeim. Hogy tehettem én ezt? Hogy voltam képes aznap autóba ülni? Hogy tehettem én ezt egy fiatal lánnyal?
- Nézzék, ez az egész az én hibám. Mint a hogy korábban is említettem, átvállalok minden költséget. Ha kell még Vele is közlöm a hírt. - mondtam ki őszintén a szavaim.
- Azt még köszönnénk - köszönte meg szemét törölgetve Martha. Vettem egy mély levegőt és elindultam a kórterme felé. Lassan, megfontoltan nyomta le a kilincset és beléptem. Ott feküdt abban a ronda, kórházi ruhában egy gyönyörű lány. Mikor beléptem felém kapta fejét és kérdőn nézett rám. Odasétáltam az ágya melletti székhez és leültem. Előrehajoltam, most is vettem egy mély levegőt és belekezdtem:
- Szia Anna. Marco Reus vagyok, én okoztam a baleseted. Nagyo.. - folytattam volna a mondatom, de határozottan félbeszakított.
- Tudom, hogy nem a te hibád. Nem kellett volna részegen rohangásznom az autók előtt - hajtotta le a fejét szégyenlősen. Megdöbbentem, mert az hittem mindenért engem fog hibáztatni. Miután magamhoz tértem megszólaltam.
- De igen minden az én hibám és kérlek most hallgass meg. A sérüléseid gyorsan gyógyulnak, de van egy nagy gond. A lábaid teljesen érzéketlenek. - kimondtam. Tudom, lehet érzéketlennek tűnök, hogy csak így közlöm vele, de miért lenne jobb, ha körbe vonnám valami mézes madzaggal?!
A lányon lehetett látni, hogy sokkot kapott. A könnyei megállíthatatlanul folytak, de ő csak mereven bámult előre. Már szólni akartam neki, mikor megszólalt:
- Menj ki - szinte meg se szólalt, de kitudtam venni szavait.
- Annyira sajnálom. Én ha tudnám...
- Nem tudsz semmit se csinálni! Mit tudnál? Alá írnál egy mezt nekem? Képet csinálnál velem? Mást nem tudsz, mint labdát kergetni! Gyűlöllek, Marco Reus! Érted?! Gyűlöllek! - üvöltötte az arcomba és most rajtam volt a sor, hogy ledöbbenjek. A pár perccel előbbi kijelentésén nagyot néztem. Tudom, hogy az én hibám.
Lassan lépkedek kifelé és még az ajtóból vissza fordulok felé. Ő is engem nézett, de elkapta a fejét és az ablakon néz ki. Kilépek az ajtón, a szülei ott állnak és sajnálkozva néznek. Hallhatták, hogy pár perccel ezelőtt mit mondott a lányuk. Én csak egy szomorú mosollyal elköszönök tőlük és kilépek a kórházból.


                                                                 ~ Annalise ~

Az utolsó cseppig kiittam a teámat, kék porcelánbögrémből, majd óvatosan visszatettem az éjjeliszekrényemre. Ismét kórterem ajtaját fixíroztam, vártam. Hiszen amióta itt vagyok mást sem csinálok, mint várakozom, hogy végre megkezdődjön a látogatási idő és viszontláthassam a barátaimat. A fehér műanyag borítású nyílászáró kilincse lassan lenyomódott, és az ajtón belépett maga Marco Reus. A világhírű focista, akiért tinilányok rajonganak és aki elgázolt engem. Érdeklődve figyeltem a sportolót amint végigmér engem, ebben a förtelmes öltözékben, sápadtan és kócosan. Viszont a szemei egy csepnyi undort nem tükröztek, helyette mélységes megbánás csillogott abban a gyönyörű smaragdzöld szempárban.
- Szia Anna. Marco Reus vagyok, én okoztam a baleseted. Nagyo... - mondta a Dortomnd tízese, és már hozzá is kezdett volna a szabadkozáshoz, ha félbe nem szakítom. Nem akartam hallani ahogyan magát okolja, az én ostobaságom miatt. Elvégre én voltam olyan felelőtlen, hogy illuminált állapotban kóboroltam az úttesten.
- Tudom, hogy nem a te hibád. Nem kellett volna részegen rohangásznom az autók előtt - lehajtottam a fejemet, nem volt képem a szemébe nézni. Ő aki most is idejött, azért hogy velem is közölje mit tett, pont Ő hibáztatja magát az én hülyeségem miatt.
- De igen minden az én hibám és kérlek most hallgass meg. A sérüléseid gyorsan gyógyulnak, de van egy nagy gond. A lábaid teljesen érzéketlenek - amint ezt kimondta, megváltozott a véleményem is, hiszen eddig a tánc volt az életem. Ezentúl nem táncolhatok, ha nem érezhetem milyen teljesen átadni magam a mozgás varázsának. Nem tudok ritmusra illeni és billeni a színpadon, miközben a közönség csak rám figyel. A tudat szinte összeroppantott, és ez a teher tonnás súlyként nehezedett szívemre is, hogy minden dobbanásával egyre kínkeservesebbé tegye számomra a létet. Marco Reus nem a lábaimat vette el tőlem, ez a focista az egész lényemet apró darabokra szaggatta.
- Menj ki - mondtam a lehető leghangosabban, de a hangom így is elhalt suttogás volt. Hiába próbáltam erőt venni magamon, összetörtem. Ő tört apró darabokra, a létezésemnek sem láttam értelmét, hiszen alapjában véve Marco most vette el az egyetlen jó dolgot belőlem.
- Annyira sajnálom. Én ha tudnám... - már megint ez a nyálas duma, lehet hogy azt a sok visongató, tinit akik élnek-halnak azért az "ennivaló német pofikájáért" meghatja, de engem nem. Egyetlen egy dolgot érzek iránta mégpedig gyűlöletet.
Ujjait kézfejemhez érintette, én pedig ebben a pillanatban robbantam.
- Nem tudsz semmit se csinálni! Mit tudnál? Alá írnál egy mezt nekem? Képet csinálnál velem? Mást nem tudsz, mint labdát kergetni! Gyűlöllek, Marco Reus! Érted?! Gyűlöllek! - hisztérikusan üvöltöttem, szavaim zokogásba fulladtak. Nem tudtam mit tenni, a focistát bámultam akinek szemei végtelen fájdalmat tükröztek. Mire rádöbbentem mit műveltem arra Ő már kint is volt az ajtón, én pedig megsemmisülve bámultam utánna. Hirtelen lendülettel emeltem fel kék bögrémet, és tiszta erőből a falhoz vágtam. Az ózonszínű porcelándarabkák millió irányba repültek szét és a padlót is teljes egészében beterítették. Szerencsétlen tárgy úgy járt, mint én. Apró darabokra hullott. Észre sem sem vettem, de torkom szakadtábol ordítottam, szemeim kisírtak. Az ajtóm hirtelen kivágódott, és két orvos lépett be rajta. Az egyik magas és fekete hajú, villám gyorsasággal egy injekciót fecskendezett az infúziós palackomba, és már el is tűntek. Pár perccel később csak azt vettem észre ahogyan szempilláim elnehezedve csukódnak le, én pedig mély és zavartalan álomba merültem.

2 megjegyzés:

  1. Sziasztok!
    Ez a rész is eszméletlenül jó lett!
    Már is nagyon várom a következő fejezetet!

    Előre is Kellemes Ünnepeket Kívánok Nektek!

    Sziasztok

    BezTina

    VálaszTörlés
  2. Sziiasztok csajok! ♥
    Szerettem ezt a részt is, Csibu itt milyen kis tökös, bár a helyzet ismeretében ez érthető is.
    Várom következő részt is! ♥
    Puszi ♥ ♥

    VálaszTörlés