6.

Sziasztok!
Itt is lenne a hatodik rész. Nagyon szépen köszönjük a több, mint 1200 kattintást és a 4 feliratkozót! Nagyon boldogok vagyok!
Szeretünk Titeket!
Juliet és Szaszi 





 - Annalise - 

Szememet le sem vettem a kórtermem falára erősített óráról, figyeltem miként tellenek a másodpercek, percek, órák. Minden egyes eltelt óra egy újabb kontrollt jelentett. Ilyenkor egy ápolónő bejön a szobába és megnézi azt a monitort amire még mindig rá vagyok kötve. Aztán megkér, hogy igyak egy keveset, majd szürreálisan kedvesen kezd el beszélni hozzám. Végül szól néhány szót egy fiúról és távozik.
Ez most is így történt, egy dolgot leszámítva. De ezúttal a monitorom kimaradt a sorból és a harmincas évei elején járó nő egyenesen az ágyam szélére ült.
- Kedvesem, nagyon boldog lehetsz, hogy így szeretnek téged - szólt, majd gondoskodóan végigsimított az arcomon. - Tessék, kapcsold be a TV-t és nézd meg azt a kedves fiút, aki mindig utánad érdeklődik - mondta, és azzal a lendülettel már nyúlt is a távirányító után. Nem ellenkeztem, hiszen mozdulni is alig bírok, inkább csendben néztem a labdát kergető focistákat.  - A Dortmund tízese az a fiú - segített ki az asszisztens, majd mire feleszméltem volna távozott a kórtermemből.
Unottan kezdtem bámulni a régi televíziót és benne azt a bizonyos szőke hajú játékost. A neve Marco, ha jól emlékszem. Igen ez a neve, biztos vagyok benne, hiszen éppen az előbb szabálytalankodtak vele szemben. Ahogyan elnéztem a sportolót, csupán gyűlöletet éreztem, amiért Ő ott szaladhatott a futballpályán míg én ebben a dohos kórházban szenvedek. Nem vagyok bent régóta, de a mozgás hiánya így is elemi erővel csap le rám, ahányszor megpillantok egy sportolót a képernyőn. Mondjuk ez várható volt, hiszen évek óta táncolok ezért az edzések beleolvadtak az életembe. Hirtelen kedvem lett volna  felállni és végigszaladni az egész kórházon, tudtam nem vagyok képes erre, de mégis vágytam rá jobban, mint bármi másra. Ezzel pedig csak a saját szívemet fájdítottam, hiszen felülni sem vagyok képes, nemhogy futni. Kezeimet arcom elé emeltem és hangosan felsóhajtottam. A fejem hasogatott, a karom begyulladt, ahol a kanült bökték belém, mind e mellet pedig a szellemi szintem sem volt a toppon. Úgy éreztem magam, mint akit bedarált egy láncfűrész. Tehetetlen vagyok, senki nem veszi hasznomat, ha nem tudok lábra állni. Jelentéktelen, tagja lettem a társadalomnak, ez a tudat pedig megőrjít.
Tudom, hogy nem száz százalékig a sofőr hibája volt a dolog, hiszen én fetrengtem részegen az út közepén, de mégiscsak jobban esik mást hibáztatni. Tudom ez rettenetes hozzáállás, viszont én nem tudom feldolgozni a történteket. Így aztán jobban esik a másikat hibáztatnom mintha bevallanám, hogy mindenről én tehetek.

- Marco - 

A bokámhoz kapok fájdalmamban, ahol az előbb egy védő szabálytalankodott velem szemben a tizenhatos vonala előtt. Hangosan kiáltok fel, de a hangom eltűnik a több tízezer szurkolónk kiabálása mellett. A bíró kioszt egy sárga lapot, majd szabadrúgást ítél. Most már fájdalom mentesen állítom le a labdát a helyére, s hátra lépek. Csak a labdára és a kapusra koncentrálok. Megszűnik a világ körülöttem, csak én és a játékszerem létezik. Mikor meghallom az éles sípszót kifújom a levegőt és ellővöm a labdát. Száll a levegőben, számomra olyannak tűnik, mintha az örökkévalóság lenne. De mikor meghallom a kapu sercenését, tudom, hogy gólt szereztem. Hatalmas mosoly kúszik az arcomra és a rohanó társaim ugranak a nyakamba. Én csak Annalisera tudok gondolni, hogy neki lőttem ezt a gólt. Bár talán nem is sejti, hogy én ki vagyok, de én neki ajánlom. 

- Marco, figyelj már! - kiált oda a csapattársam, mert közben már az ellenfél elvégezte a kezdőrúgást és én még mindig csak egy helyben álltam. Néha, mikor Annára gondolok, akkor kizárom a külvilágot és csak rá tudok gondolni. Hogy lehet? Emlékszik valamire? Emlékszik rám? Bár mindennap érdeklődöm az állapota felől, de sose volt kellő bátorságom bemenni hozzá. Mikor elérnek hozzám a társam szavai, akkor futni kezdek a bőr után és kizárok mindent.

A nyertes meccs után boldogan sétálok ki a stadionból az autómhoz, ahol már Mario vár. Halvány mosollyal az arcán figyel, miközben felé haladok. Ő is aggódik a lány miatt, de inkább miattam, hogy összeomlok-e a rám nehezedő súly miatt, mert kórházba jutottam egy teljesen ártatlan lányt. Nem voltam érzékeny, de azért ez a dolog mélyen érintett.
- Gratulálok Marcinho - mondja mosolyogva, amit én viszonzok is. Biccentek neki, hogy mehetnénk és veszi a célzást. - Azért láttam, hogy elbambultál - szól oda komolyan, amin én csak megrántom a vállam, bedobom a táskám a hátsó ülésre és beszállok.
- A kórházba menjünk - mondom azelőtt, hogy elindultunk volna. Götze csak bólint és a gázra tapos. Az esti Dortmund nem fogok fel semmit, annyira hamar ott vagyunk. Kiszállunk az autóból és már úgy megyünk oda a recepciós pulthoz, mintha számtalanszor volnánk itt.

- Jó estét! Annalise Klein hogy van? - napok óta mindig ugyanezt a kérdésnek teszem fel az éppen a pultban lévő embernek.

- Hozzátartozója? - és mindig ezt a kérdést kapom.

- Igen - sóhajtok fel türelmetlenül. 

- Az állapota stabil, minden órában küldünk be hozzá valakit, hogy ellenőrizze. - mondta unott hangon és én bólintottam.
- Köszönjük szépen. Viszlát! - elköszöntünk, majd távoztunk. Kissé jobb kedvvel szálltam be az autóba azzal a tudattal, hogy minden rendben van vele.