5.

Sziasztok!
Itt az ötödik rész és itt megszeretnénk köszönni a több, mint 1000 kattintást! Nagyon örülünk neki!
Ha tetszett írj megjegyzést és / vagy iratkozz fel!
Szeretünk Titeket!
Juliet és Szaszi 





május 25. (csütörtök)

 Nem tudok felébredni, pedig minden erőmmel azon vagyok.  Hallom a hangokat, érzem ha valaki hozzám ér, de a sötétség túl erős.  A szemem csukva marad, a végtagjaimat nem tudom mozgatni. Megijedtem, hiszen ha nem tudok mozogni, akkor táncolni sem. Minden erőmmel meg akartam mozdítani a kezem, nem sikerült. Feküdtem a semmiben tehetetlenül, csupán a hallásom volt a régi. Valahonnan mellőlem egyenletes csipogó hang hallatszott.  Nem tudom mióta lehetek itt, az időérzékem elvesztettem. Tompa beszéd zaja szűrődött el hozzám, csak kósza szavakat tudtam elkapni. Egy dolog azonban biztos, rólam beszéltek.

- ... bemenned hozzá... ki fog akadni - nem értettem miről is lehet szó, nincsenek olyan ismerőseim akik rossz viszonyban lennének a barátaimmal. Egy kevés csend, majd zár kattanás és léptek zaja. Hallottam, hogy valami megnyikordul, aztán újra csak az a monoton pittyegés. Egyszer csak egy meleg kéz ért a kézfejemhez. Ismeretlen és új volt számomra ez az érintés. Egy nagy tenyér simított végig a karomon majd ujjaimnál megállapodott. Bárki is legyen ez a személy jólesik a közelsége Látni szeretném ki is lehet mellettem, de a szemeimre mintha tonnás súly nehezedne. Érzem, hogy kezét a kezemen pihenteti, a közelsége nyugtatólag hat rám, pedig érzem, hogy Ő valójában majd szétrobban a feszültségtől.

- Sajnálom... - hallottam meg a férfi bizonytalan hangját, folytatta még a mondatott viszont amit utána mondott nem  értettem. Mit sajnál? Nem tett ellenem semmit, vagy csak én nem tudok róla? Egyáltalán miért is vagyok itt? Egy buli volt az egész semmi több. Esetleg annyira sokat ittam volna? Nem tudhatom miért ostorozza magát, de ha miattam teszi azonnal fejezze be! Dühöt éreztem magamban  és késztetést arra, hogy tudassam vele értem amit mond. Szólni akartam neki, elmondani nem haragszom bármit is csinált. Minden erőmet összeszedve megszorítottam az ismeretlen kezét. Erre Ő egy pillanatra megdermedt majd nem sokkal ez után ajkait kézfejemhez érintette, és távozott. Megerőltettem magam és kinyitottam a szemeimet, nem tudom miként voltam erre képes, de sikerült. Egy kórházban voltam, minden fertőtlenítő szagú. Mellettem egy gép pittyegett egyhangúan. Az ágyam egy ablakkal szemben állt, mellkasomra "tappancsokat" helyeztek, hogy ellenőrözni tudják szervezetem működését. A fejem hasogatott, a dortmundi utcákról beáramló zaj miatt. Úgy összességében nem hinném, hogy a hangok voltak fájdalmam főbb okozói mégis jól esett erre fogni a dolgot.

 / Marco /

Amilyen gyorsan csak tudtam a kórházba hajtottam. A hátsó ülésen helyet foglaló lány mind végig a barátnőjét szólongatta. Már kezdett idegesíteni, így szóvá tettem neki:

- Kérlek, ne szólongasd! Tudom, hogy magánál kell tartani, de ezzel csak ártasz neki és magadnak is. Egyébként bocs a részegért ott hátul - böktem a mellette ülő fiúra, aki már nem is tűnt annyira részegnek. Ő csak bólintott, s figyelmen kívül hagyva a kérésem tovább szólongatta a barátnőjét. Nagyot sóhajtottam és még jobban ráléptem a gáz pedálra, így percek alatt ott voltunk a kórháznál. 

- Menj előre és értesíts valakit! Én addig beviszem!- utasítottam, a csaj csak elmotyogott az igent és befele szaladt.- Mario, be tudsz te jönni?- fordultam hátra.

- Ennél józanabbnak még nem éreztem magam - mondta őszintén, kiszálltunk a kocsiból, ölembe kaptam a sérült lányt és az épület felé rohantam vele. A fehér falú, enyhén fertőtlenítő szagú recepción már várt egy orvos és egy nővér is. Érdeklődve és aggódva figyelték a kezemben tartott lányt.

- Jó napot! Kérem, adja át az ifjú hölgyet, nálunk biztos kezekben lesz.- s mire kimondta szavait az orvos egy hordágy állt mellette. Ráfektettem az ágyra és el is tolták tőlünk. A hosszú, fekete hajú barátnőjét Götze nyugtatta. Néztem őket, mikor a recepciós nővér szólt hozzám:
- Uram, a hölgy adatait elkérhetném?- nyugodt hangon beszélt, amitől kicsit alábbszállt az idegességem.
- Nem ismerem, de ő a barátnője - A fekete hajú lány felkelt a barátom mellől és a pulthoz lépett. Leültem egy székre és a kezeimbe temettem az arcom. Mi lesz velem, ha valami baja lesz? Mert ezt már nem úszhatom meg egy büntetéssel. Egy nőt ütöttem el, jogosítvány nélkül. Ha ezt a sajtó megtudja. De mióta is érdekel a sajtó? Az a lényeg, hogy Neki ne legyen nagyobb baja.
Idegesen vártunk, míg nem befutott két srác. Az egyik szőke volt és kék szemű, a másik fekete hajú és zöld szemű. Mindketten odasiettek a fekete hajú lányhoz, megölelték és valami Lisie után kezdtek érdeklődni. Gondolom, ő lehet a sérült lány. Nemsokára a fiúk után befutott egy férfi és egy nő. Mindketten már a negyvenes évek elején járhattak és megviseltnek tűntek. A nő szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek. Jól nevelt férfi módjára bemutatkoztam nekik.
- Jó estét! Marco Reus vagyok, én okoztam a balesetet - mikor kimondtam megfagyott a levegő és sok minden történt egyszerre. A szőke hajú srác nekem akart ugrani, de a fekete hajú barátja lefogta.
- Hogy tehetted ez vele?- sziszegte át a fogai között indulatosan. A férfi és a nő döbbenten néztek rám, mintha nem fogták fel a szavaim.
- Nézzék, Marco nem tehet róla. Akit itt hibáztatni lehet az én vagyok - lépett elő Mario.- Én ragaszkodtam hozzá, hogy ma menjünk el bulizni, s hogy ő vezessen.
- Nem, magamra vállalom a felelősséget. Ha valaki hibás, akkor az én vagyok - léptem a szülők elé.- Kérem, ha valami komolyabb baja lesz a lányuknak, akkor minden műtét, kezelés költségét én fogom fizetni.- ez a kijelentésem még engem is meglepett, de minden szavam igaz volt.
- Fiam, ez nem a te..- szólalt meg a férfi, de nem engedtem végig mondani a mondatát.
- De ez pontosan az én gondom. Kérem, fogadják el! - szinte már könyörögtem nekik.- Ha másba nem is, de legalább ebbe tudok segíteni.- folytattam volna a mondandóm, de odalépett az orvos.
- Önök Annalise Klein hozzátartozói?
- Igen, mi vagyunk a szülei és ők a barátai. Hogy van a lányom? - kérdezte meg Frau Klein.
- Volt egy enyhe agyrázkódása, de a súlyosabb az, hogy a lábai érzéktelenek. Ezekkel egyenlőre nem tudunk mit tenni, csak azután, miután felébredt. Lehet, hogy soha többé, nem járhat - nyugodt hangon közölte ezeket, mintha nem is lenne jelentősége. A szavai, mintha ledöntöttek volna a lábaimról. Le kellett ülnöm, hogy el ne essek. Ez mind az én hibám. Én tettem ezt Annával. A szülei, barátai könnyek között törtek ki.
- Mivel ez egy különleges eset, ezért bemehet hozzá három ember, szigorúan egyesével - jelentette ki az orvos és halk léptekkel távozott.
- Frau és Herr Klein, ha megengedik, akkor én is bemennék hozzá. Tudom, hogy a barátainak kéne, de ők nincsenek abban az állapotban.- kértem őket újból.
- William és Martha, Marconak igaza van. Anna kifog akadni, de mi képtelennek lennénk bemenni hozzá.- mondta ki Anna barátnője.- Nem lennénk képesek látni, ebben az állapotban.
- Köszönöm.- mondtam őszintén.
- Nehogy azt hidd, hogy ezt miattad teszem. Gyűlöllek, amiért ezt tetted vele és ez soha nem fog változni - mondta abban a hangsúlyban, mintha képes lenne megölni. Éreztem, hogy ő nem fog egyhamar megbocsátani. Bólintottam és a kórterme felé indultam. Belépve a gépek pittyegése és morgó hangja csapta meg a fülem, de ott feküdt Ő. Az ágya mellett lévő székbe leültem és a kezeim közé vettem az kicsi kezeit.
- Sajnálom, ezerszer is sajnálom. Ígérem, ha felébredsz és valami baja lesz a lábaidnak, én fogok fizetni mindent - mintha egy apró szorítást éreztem volna, de ezt betudtam a fáradság jelének. Apró puszit nyomtam a kezeire és kimentem a teremből.
- Ha nem veszik sértésnek, akkor mi távoznánk. A holnapi nap folyamán nem lesz alkalmam bejönni, de szombaton itt leszek.- álltam oda a család elé.
- Rendben.- mondta Herr Klein. Elmotyogtunk Marioval egy viszlátot és kisiettünk a kórházból. Götze ült a vezetői ülésbe, amit nem bántam. Túl sok minden volt a fejemben, nem lettem volna képes vezetni.