10.

Halihó drága olvasók!

Tudom mennyi ideig vártatok erre a részre, és az, hogy nem érkezett meg időben az csakis az én hibám. Remélem, azért nem ment el teljesen a kedvetek az olvasástól! Nem is húzom tovább az időt. Kellemes nyuszit, és jó olvasást nektek!

Hatalmas ölelés: Szaszi és Juliet 

- Hasznavehetetlen nyomorék vagyok, szerinted nincs okom sírni? - tekintetemet a szőke hajú fiú szemébe fúrtam. Könnyeim fátylán keresztül is élesen láttam meggyötört vonásait. Arcát most a kezébe temette, majd egy hatalmasat sóhajtott. Gondterheltnek tűnt, de ennek ellenére mindig annyira segítőkész. Szinte érzetem hogyan feszíti meg minden idegszálát, hogy az összes apró rezdülésemet megfigyelhesse.

- Tudod erről mi a véleményem - mondta olyan hangsúllyal, amely minden bizonnyal sok nőt levett már a lábáról. Hangjában semmi parancsoló nem volt, az ember mégis vakon követte volna őt. Eszméletlen ez a focista. Kár, hogy engem nem tud elbűvölni. - Inká... - folytatta volna mondandóját, amikor az egyik szőke ápolónő - akit mellékesen utálok - be nyitott a szobámba. Pár másodpercig eltartott, míg felmérte a helyzetet, vagyis Marcot. Tetőtől talpig megnézte magának a sportolót, és ezt a cselekedetét nem is titkolta.

- Fraulien Klein, had kísérjem át a gyógytornára - szólt közbe udvariatlanul. Idegesítően magas, nyávogó hangja volt, mézes-mázasan beszélt. És bár engem szólított a szavakat a Dortmund focistájának szemeibe nézve ejtette ki a száján.

- Rendb... - Marco nem engedte, hogy befejezzem a mondatot. Ő válaszolt a szőkeségnek, aki unottan figyelt engem.

- Hagyja csak, a kisasszonyt ma én kísérem - jelentette ki határozottan a fiú, ajkain halvány mosoly játszott, ami nekem is szemet szúrt. Belenéztem gyönyörű zöld szemeibe, ami arra késztetett, hogy én is elengedjek egy erőtlen mosolyt. Egy jó ideje nem voltam se nyugodt, se boldog, de ebben a percben minden tökéletesnek tűnt. Igaz ez sem tartott tovább pár kósza másodpercnél mégis hatalmas erőt adott nekem.

- Mosolyogtál - suttogta maga elé a szőke focista. Inkább elengedtem a fülem mellett a megjegyzését, nem akartam reagálni rá. Jobb lesz így, gondoltam.  Csend lett a kórteremben, csak az egyenletes lélegzetvételek hallatszottak. Nyugalom telepedett rám, amikor a közelemben volt, és ez így leírva elég félelmetes, tekintve, hogy min mentem keresztül.

- Gyere, ideje menni gyógytornára! - szólt Marco. Már éppen elkezdetem volna mondani a magamét a járással kapcsolatban, de mivel a fiú teljesen tisztában van a dolgokkal, gondolom csak képletesen értette. Marco az, általam annyira utált, tolókocsit oda tolta az ágyam mellé, majd egy pillanatra elgondolkodott. Az arcát figyeltem, hátha le tudok róla olvasni valamit. Végül észbekapott és óvatosan felemelt a helyemről, hogy a tolókocsiba ültethessen. Ahol keze hozzám ért furcsán bizsergett a bőröm, de ezt figyelmen kívül hagytam.

- Eszel rendesen? - kérdezte feszülten a focista, gondolom feltűnt neki, hogy nem vagyok túl nehéz. Bár ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a kórházi koszt borzalmas.

- Igen, de nem az itteni ételt - feleltem egy meglehetősen furcsa arckifejezés kíséretében. Ezután elindultunk a kórház folyosóin, kicsit irányítanom kellett Reus-t nehogy eltévedjen, de végül is - bár csigalassúsággal - megérkeztünk a gyógytornászomhoz. Lukas kedves ember, ha úgy vesszük, még helyesnek is mondanám. Kár, hogy meleg...

A torna a szokásos menetrend szerint zajlott, bár bevallom őszintén az én tekintetem gyakran megragadt a szőke focistán, aki a terem közepén foglalt helyet egy széken. Mondanom sem kell milyen arckifejezéssel díjazta, amikor Lukas hozzám ért. Komolyan mondom, ha nem fájt volna veszettül minden egyes mozdulat biztosan elnevetem magam. Soha nem értettem a pasikat, de Marcot soha nem is fogom megérteni. A kezelés végeztével elbúcsúztam a gyógyterapeutámtól és arcomon egy apró mosollyal vártam, hogy induljunk. Miközben a kórház folyosóit róttuk felidéztem magamban a focista arckifejezését. Mondanom sem kell milyen jót derültem viselkedésén, komolyan olyan, mint egy ötéves akitől elveszik a csokiját. 

- Mi ilyen vicces? - kérdezte Marco. A hangján éreztem, hogy mosolyog, bár az értetlenkedés is sütött róla. 

- A viselkedésed - böktem ki, ahogyan a szavak elhagyták a számat máris nevetnem kellett. Azt hiszi, nem vettem észre a kis magánszámát, ez annyira vicces. Régen nevettem ilyen jót. - Hát, ez a birtoklási valamid - világosítottam fel a sportolót, és igyekeztem visszább venni a kacarászásomból, nehogy megsértsem őt. 

- Van ilyen - rántott vállat Marco. A mozdulatot valószínűleg lazának szánta, de sütött róla, hogy bosszantja, hogy észrevettem a dolgot. 

Éppen beértünk a kórterembe amikor Reusi telefonja pityegni kezdett, a focista zsebéhez kapva elővette a fent említett készüléket. Az arcára meglepetés ült ki, homloka ráncba szaladt, végül elmosolyodott. 

- Holnap nyaralni megyek - jelentette ki. Hiányozni fog, ez ugrott be először. Aztán tovább gondoltam a dolgot. Ha Ő nem lesz itt, akkor a barátaimmal is tudok egy kis időt tölteni.

- Mikor jössz vissza? - érdeklődtem. Bár a fiú nem akarta kimutatni, láttam rajta, jól esett neki a kérdésem. Tekintetét a telefonjára szegezte, majd a szemembe nézett. 

- Július 22 - felelte. Az sok idő - gondoltam magamban - de neki jár a pihenés. 

- Érezd jól magad! - mosolyogtam rá - Jót fog tenni a környezetváltozás - mondtam neki. Remélem nem fog aggódni miattam. Hiszen annyira a szívén viseli a sorsomat, neki sem ártana egy kis pihenés.

- Mennem kell, tulajdonképpen még össze sem pakoltam - szabadkozott Marco. Egy pillanatra elgondolkodott, aztán csak azt vettem észre, hogy ajkait a homlokomra tapasztja. 

- Vigyázz magadra! Majd hívlak - ígérte meg a focista, aztán kisétált a szobából. Az ajtó becsukódott mögötte. Én pedig csendben suttogtam magam elé azt a pár szót:  Hiányozni fogsz.

- Hasznavehetetlen nyomorék vagyok, szerinted nincs okom sírni? - emelte rám a könnyes szemeit, amin láttam, hogy pár pillanat és kitör belőle. Mély levegőt veszek, és a kezeimet helyezem az arcom elé. Próbálok nem arra gondolni, hogy mindezt azért gondolja, mert én ezt tettem vele. Miattam hiszi magáról ezeket a dolgokat. Pedig ha észrevenne, annyi minden áll még előtte.
- Tudod erről mi a véleményem. Inká.. - nem tudtam befejezni a mondatom, mert egy szőke, fiatal ápoló nő lépett be az ajtón.
- Fraulein Klein, had kísérjem át a gyógytornára - kotyogott közbe illetlenül, s mindezt aközben, hogy engem bámult. De az én figyelmem a mellettem ülő gyönyörű lánynak szenteltem. Akkor fogant meg a fejemben egy nagyszerű terv, mikor Anna megszólalt.
- Rendb..
- Hagyja csak, ma én kísérem a kisasszonyt - szavaim ellentmondást nem tűrőnek hatottak, mert az ápoló az orrát felhúzva tipegett ki. A számra a sokak által szeretett félmosoly költözött, miközben Lisie felé fordítottam a fejem. Egy pillanatra megakartam dörzsölni a szemem, hátha nem káprázik. Ő is velem együtt vigyorgott, amit nem hagyhattam megjegyzés nélkül.
- Mosolyogtál - a szavaim gazdához találtak, de választ nem kaptam. Csend uralkodott körülöttünk, mindketten elmerültünk gondolataink között. Valamennyire még is csak kedvelhet, ha megtűr maga mellett. Talán még segítek is neki, hogy felépüljön. Örömmel tölt el, hogy néha kitudok csikarni belőle egy apró mosolyt vagy nevetést, hisz ez segít neki, hogy újra az legyen, mint régen.
- Gyere, menned kell - persze nem úgy értettem, hisz a következő pillanatban a tolószékért mentem. Odatoltam az ágya mellé, ő pedig kérdőn nézett rám. Hirtelen bevillant, hogy segítségre van szüksége. Egy határozott mozdulattal kapom az ölembe és teszem bele a szerkezetbe. Olyan könnyű volt, mintha egy pihetollat emelgetnék, amit szóvá is teszek neki.
- Eszel rendesen?
- Igen, de nem az itteni ételt - fintorog. Aprót nevetek, s a kezeim már a szék foganytúján vannak. Lassan kezdem el tolni, nem akarom, hogy bántódása essen. - Tudod, azért mehetnénk gyorsabban is. Itt balra - oktat ki, majd mutat az említett irányba. A folyosón páran felismernek, de gondolom látják, hogy éppen nem alkalmas az időpont fotózkodásra és autogrammosztásra.
A kórháznak ezen a részén nem jártam, de nem döbbentett meg, hogy itt is a fehér szín uralkodott, s a jól ismert fertőtlenítő szag is vele járt. A fehér ajtón mielőtt bekopognék, kinyílik és a húszas évei közepén járó, viszonylag - női szemmel nézve - jóképű, magas, barna hajú fickó áll ott. A szemöldököm kissé összeráncoltam, mikor mosolyogva üdvözölte a tolószékben ülő lányt.
- Szia Anna! Hogy vagy? - a lány hasonlóképp üdvözölte.
- Szia Lukas! Megvagyok, köszönöm - a haját a füle mögé tűrte, s engem is észrevéve zavartan bemutatott. - Lukas, ő itt Marco Reus, egy jó barátom. Marco, Lukas, a gyógytornászom - kezet ráztam vele, talán kicsit erősebben a kelleténél, s végig a szemébe néztem. Próbáltam a szememmel üzeni neki, hogy jobb lesz, ha távol marad a lánytól, amiről tudomást is vett, mert határozottan bólintott.
- Kezdhetjük Ann? - tenyérbemászóan beszélt, már viszketett a tenyerem, hogy arcon csapjam. Lisit odatoltam az ágyhoz, s kiemeltem belőle. Egy szék volt kitéve a teremben, és ott helyet is foglaltam.
Nem volt éppen üdítő látvány, ahogy az a gyerek Annalisét fogdosta, pedig tudom, hogy a munkáját végezte. Mégis belülről felemésztett a tudat, hogy hozzá nyúl.
A nő persze kedvesen elköszönt tőle, miután végeztek, de én csak egy apró bólintással léptem ki az ajtón. A kórteremig az út csendben telt, de mikor vissza emeltem az ágyára kitört belőle a nevetés. Értetlenül álltam a hirtelen jókedve mellet, és kérdőre is vontam.
- Mi olyan vicces?
- A viselkedésed - nevetett hangosan, s ez szinte zene volt füleimnek. Még mindig nem voltam tisztában a helyzettel, és ez őt még nagyobb hahotázásra késztette.
- Hát ez a birtoklási valamid - most már csak kuncogott és a haja mögé próbált elbújnod. Rá kellett jönnöm, hogy ő nem olyan, mint a többi lány. Ő észreveszi, ha nincs rendben valami és meghallgat másokat. Most is teljesen kiismert, pedig egy hónapja se ismer.
- Van ilyen - lazán megvonom a vállam, s a következő pillanatban megszólal a telefonom. Egy eseményemlékeztető áll benne, hogy holnap Ibizára megyek. Teljesen el is felejtkeztem róla, annyira lefoglaltak és magával sodortak az események. A nő kíváncsian fürkészett, és érdeklődni akart, mielőtt hozzá szóltam volna.
- Holnap nyaralni megyek - csak bólintott és egyből vissza kérdezett.
- Mikor jössz vissza?
- Július 22 - néztem rá a naptáramra. Már bevett szokásommá vált, hogy a haverjaimmal egy hónapig Ibizán tengődünk, minden évben egyre jobban vártam, de az idén teljesen lekötötte a figyelmem a mellettem ülő személy. Kicsit mintha meglepte volna a válaszom, de próbált örömöt varázsolni az arcára.
- Érezd jól magad! Jót fog tenni a környezetváltozás! - eddig nem akartam itt hagyni, de tudom, hogy jó kezekben lesz és szinte mindig zargatni fogom az üzeneteimmel.
- Mennem kell, tulajdonképpen nem is pakoltam még össze - túrok bele a hajamba, kissé tanácstalan vagyok, hogy hogy búcsúzzak el tőle. Végül lehajolok hozzá és egy hosszú puszit nyomok a homlokára.
- Vigyázz magadra! Majd hívlak - lépek ki a kórterem ajtaján és sokáig nem látom a nekem integető és mosolygó lányt.