2.

Sziasztok!
A második rész is elérkezett. Köszönünk mindent kattintást és feliratkozást!
Szeretünk Titeket!
Juliet és Szaszi          





   ~ Annalise ~

 Azt hiszem minden a tervek szerint alakult, hiába utáltuk a fiúkat a pontatlanságuk miatt. De mivel elég régóta barátok vagyunk számíthattunk is rá ezért az időnket mindig úgy osztjuk be, hogy meg tudjuk várni a fiúkat is. Komolyan mondom néha - mindig - több időre van szükségük, mint egy lánynak. A nagymamám szokta mondani: " A menyasszony is előbb elkészül". Bár igaz ami igaz, mi sem szoktuk elkapkodni a dolgokat. 
Pár perccel később csengettek Juli pedig megindult az ajtó felé, hogy beengedje a vendégeket.
- Anna, szerintem itt vannak - mondta, miközben összeszedte a dolgait, hogy készen álljon az indulásra. Két-három perccel később a tölgyfa bejárati ajtónk hangos csapódással vágódott be mögöttünk. Kulcsra zártam az ajtót és az utca irányába fordultam, ahol a két fiú várakozott. 
- Csajok! - ordított Philip. Philip szőke hajú és kék szemű, tipikus Disney herceg. Ő az akit az ötéves kislányok elképzelnek férjükül vagy éppen a korunkbeli lányok "nyálas páva gyereknek" neveznek. Vagyis őt is sokan nézik melegnek, mert egy kicsit ad a külsejére.
- Jövünk - kiabáltam és már futottunk is üdvözölni a kísérőinket. Az utcára érve azonnal megpillantottam a két hímneműt, Philip és Max a kapunak támaszkodva figyelt minket. Max is kék szemű volt, de az ő haja sötétbarna színű volt, majdhogynem fekete. Őt bezzeg nem nézik melegnek, sőt. A tizenhét-tizennyolc éves lányok nyál csorgatva fordulnak utána az utcán ahányszor csak meglátják. Ezen persze a mi kis csapatunk csak jókat derül. 
- Csajok, jól kirittyentettétek magatokat! - mondta Max a dicsérő szavakat, amelyeket egy adag " szemöldök rángatás" követett.  Erre - legjobb barátnők módjára - Juliettel egyszerre csaptuk fejbe a fiút.  A cselekedetünket hangos röhögés követte, amit ebben a társaságban már megszoktuk. 
- Induljunk már! - kezdtek kislány módjára hisztizni a fiúk. Mondanám, hogy az ember lánya nem ezt várja egy huszonkét éves fiútól, de nem teszem. Hiszen ismerem ezt a két lököttet, akiket a legjobb barátaimnak mondhatok.  A további nyafogást elkerülendő csuklón ragadtuk a fiúkat és a szórakozóhely irányába kezdtük húzni őket. 
Még csak fél tíz volt, így a levegő sem volt hűvösnek mondható, ezért a séta mellett döntöttünk. A mi csodálatos kis négyesünk imádott sötétben a városban bolyongani, tehát az ötlet ellen senkinek sem lehetett kifogása. Társaságunk jó kedélyűen tette meg az utat a szórakozó hely felé. 

                                                                   ~ Marco ~

A kijelzőn Mario neve villogott.
- Csá tesó! Mi a helyzet?- szóltam bele vidáman. Egyszer egy héten szoktunk beszélni a szoros időbeosztásunk mellett. Neki is edzés-edzés hátán, mérkőzések sora, így csak ritkán jutunk el egy személyes találkára. A fontosabbakat Skype-on beszéljük meg, de minden történést megosztunk egymással.
- Ráérsz a héten?- mondta köszönés nélkül, kissé idegesen hangon. Ha Götze ideges, akkor valami nagy baj van. Viszonylag mindketten nyugodt emberek vagyunk, de ha meccsre kerül sor, akkor mi is felhúzzuk magunkat.
- Mi történt?
- Szakítottunk Annel.- nem illik ilyet mondani, de örültem, hogy ez történt. Soha se kedveltem, és még erre rátett, hogy csak kihasználta a barátom. De ő ebből mostanáig nem látott semmit. Mindig eltakarta a szemét a szerelem rózsaszín köde.
- Sajnálom, természetesen jöhetsz. A csapattal mi lesz?
- Összeszedtem egy kisebb sérülést és a biztonság kedvéért nem játszok.  Az esti géppel megyek. Helló.- hadarta el szavait és letette a telefont. A készüléket a zsebem mélyére süllyesztettem. Nem tudom a szakításuk körülményeit, de szerintem Brömmel vetett véget a kapcsolatuknak. Soha se szerette őt, mindig csak kihasználta a hírnevét és a pénzét. Voltak olyan rendezvények, ahol más férfiakkal jelent meg, de mindig kivédte azzal az indokkal, hogy munkakapcsolat. Mario mindig hitt neki, s még a nyilvánosság előtt is kiállt érte. Götze végre láthatta, hogy milyen az ő barátnője.
 A nappaliba visszamentem, ahol a épp a film stáblistája ment. ,, Ma se látok egy jó filmet se!"- gondoltam magamban. Kissé csalódottan ültem le a kanapéra és kezembe vettem a játékkonzolom. Egészen addig játszottam, míg nem kaptam egy üzenetet Mariotól.

- ,,Fél óra és leszáll a gép. Kijössz a reptérre?"- olvastam el az SMS-t félhangosan. Nem volt kérdés, hogy a barátom mellett a helyem, így hívtam egy taxit és mentem átöltözni. Nem volt jogosítványom. Háromszor vizsgáztam, de háromszor buktam meg. Soha se volt időm tanulni, pedig nem volt nehéz a tananyag. A gyakorlatom mindig jó volt. Nem nagyon hiányzik a vezetés, de néha-néha elviszem egy körre a garázsban parkoló autóm. 

A taxis dudált kettőt, s én már kint voltam. Megmondtam a sofőrnek az úticélt és már indultunk is. Dortmund fényei beragyogták az egész várost. Felülről nézve úgy látszódhatott, hogy milló kiscsillag ragyogna az égen. A reptéren emberek érkeztek, várakoztak, de sokan csak búcsúzkodtak. A Münchenből érkező gép már leszállt, az utasok sietősen próbálták elhagyni a repülőteret. Götze napszemüvegben és sapkában, lassan lépdelt az utasok között. Az arcáról nem tudtam leolvasni semmit. Elém lépett és felém nyújtotta a kezét, majd ,,fiúsan" megöleltük egymást. 

- Hogy vagy?- tettem fel a neki az egyértelmű kérdést.

- Majd nálad mesélek.- ökölbe szorította kezét és intett, hogy menjünk. Feszült csendben ültünk be az autóba és a lakásomhoz indultunk.